Két hétig olyan unalmas az élet, hogy néha megnéztem a pulzusomat, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy élek. Még a munkahelyemen sem idegesítettek fel, ami nálam nagyjából a világ nyolcadik csodája.

Olyan nyugodt volt minden, hogy már gyanús. A levegő is sima. Vihar előtti csend.

Reggel dolgoztam, délután edzettem, kávéztam a barátaimmal, esténként extra melókon törtem magam. Közben a barátnőm, Vivien születésnapját szerveztem. Repjegyet kapott, Párizsba. Három éve nyúzott érte, most végre megadtam magam.

Ő a katalóguslány: tökéletes arc, tökéletes test, tökéletes káosz a fejében, rengeteg ésszel. Abban legalább egyezünk. Támogatjuk egymás minden hülyeségét, sőt, versenyzünk, ki tud nagyobb szart kavarni az életében.

Amikor megismertem, szőkére volt festve a haja. Mára már az eredeti sötétbarna, de nekem mindig a szőke barátnőm marad, bárki előtt hivatkozom rá.

Néztem a repjegyeket, és az agyvérzés szélén álltam. Aztán rábukkatam a megoldásra - visszafelé egy Boeing 737 MAX. Zseniális. A sajtó írásai miatt reflexből ideges lettem, mert légiszerencsétlenségnél mindig fontosabb a géptípus, ha Boeingről van szó. Tudtam, statisztika, túl van tolva. Az agyam ettől még nem nyugszik meg.

Kompromisszum megköttetett. Vissza az unalmas életbe.

Elmentem edzeni. Beléptem a terembe. Fertőtlenítő és izzadság szaga keveredett, a súlyok tompán csattantak, a gépek nyikorogtak. Minden irányból zene szólt, a tükrökben szétesett mozgások és feszülő arcok villantak vissza. Hangos minden, még a csend is.

Oldalra néztem.

Ott van.

A magas, fekete hajú pilóta. Nem egyedül, hangos társasággal - az a fajta baráti kör, ahol minden nevetés verseny, és mindenki élvezi. Ő középen állt, rövid ujjú fekete pólóban, sötét nadrágban, kopott, de drága fehér futócipőben. A haja rendezetlen, kézzel hátrasimított.

Az ujjaimat önkéntelenül ropogtatni kezdtem. Egyet. Még egyet. Nem idegességből. Inkább reflexből.

Nem nézett rám. Vagy csak nem akarom észrevenni, hogy igenis nézett.

- Kapitány! - kiáltja valaki, és az egész terem visszhangzik.

A szép idegen egyből a hang felé fordult. Persze, hogy kapitány. Miért is lepődök meg? Irritálóan jól állt neki. A parancsolgatás is pontosan illik a képbe.

Aztán feltűnik valaki más. Valaki, akit tényleg nem akartam látni.

Az exem.

Gyorsan irányt váltottam, elbújok egy szobabiciklin, és tekerni kezdek. Az exem odalép és közel hajolt.

- Buongiorno, signorina! - vigyorgott rám, mintha a szakításunk csak adminisztrációs hiba lett volna.

- Szia - nyögtem ki.

Beszél. Én fejben számoltam, hány fokban kéne eldőlnöm, hogy legalább eltörjem a nyakam és megszabaduljak tőle, amikor a másik oldalamról megszólalt egy hang. Mély. Nyugodt. Hideg.

- Szia.

Megdermedtem. El capitano. Égtem. A tarkómig.

A két férfi között ülök. Az exem közel hajolt, a másik csak nézett. Aztán az előbbi puszit nyomott az arcomra, elköszönt és elment. A szemem a szokásosnál is nagyobb ívet írt le. Egyszer szemtengelyferdülésem lesz ennyi forgatástól.

Visszanéztem. A kapitány pillantása megállt rajtam.

- Kár, hogy nem adtad meg akkor az elérhetőséged.

- Kár - felelem, és próbálok nem elmosolyodni.

- Most már pótolhatjuk - mondja, miközben a bal csuklóján lassan forgatni kezdte az óráját, majd a kezembe nyomta a telefonját.

Amikor átvettem, az ujja az enyémhez ért. Túl sokáig ahhoz, hogy véletlen legyen.

Beírom a számom.

Este, amikor hazaértem, felvillant a kijelző. Egy új üzenet.

Elröhögtem magam.

Pár perc múlva érkezett a válasz.

Mosolyogtam, mint egy idióta, majd elmondtam a saját nevem, és - egy hirtelen ötlettől vezérelve - megkértem, hogy mondjon valami személyeset magáról.

Három percig csak bámulom a kijelzőt. Letettem a telefont. Aztán mégis felvettem. Nagyjából tízszer, hogy biztos legyen.

Amikor valami érdekes történik az életemben, hirtelen eljátszom a hűvös, kontrollált nőt, aki egyébként vagyok is, de talán ilyenkor ezt megsokszorozom.

Mark. A név is olyan, mint ő. Klasszikus, magabiztos, kicsit idegesítően tökéletes. Ráadásul pontosan tudja, mit vált ki egy nőből. Az egész létezése egy állandó provokáció.

Másnap reggel új üzenet vár. Hajnalban érkezett. Valószínűleg akkor aludhattam el, amikor ő ébredt.

Fél percig néztem a kijelzőt, aztán csak ennyit írtam vissza.

Tíz perc. Húsz. Aztán rezzent a telefon.

Felnevetek, hangosan, mielőtt észbe kapnék.

Ezután fél napig semmi. Már majdnem elfelejtem, amikor este, a zuhany alatt újra csipog a telefon. Hajmosás közben, vizes kézzel nyúlok érte.

Egy órával később írtam vissza. Aranyszabály.

Megállok. A hajam még vizes, az ujjaim pedig remegnek a kijelző felett.

Ritkán van az, hogy nem tudok mit válaszolni. Általában mindig van egy mondatom. Egy visszaszúrásom, amivel kurvára idegesítek mindenkit. Most nincs.

Végül csak ennyit írok.

Aznap este forgolódtam. Zavarba ejtett, milyen gyorsan megtalálta a repedéseimet - és hogy ugyanaz a pimaszság egyszerre irritált és izgatott.

Nem szoktam ennyit gondolkodni egy férfin. Nem szoktam egyáltalán gondolkodni rajtuk. Általában figyelem, elemzem, megunom, továbblépek. Mark egyikbe sem illik bele. Mintha valami belső biztonsági rendszeremet hekkelné folyamatosan, nem tudtam megvédeni magamat, annyira, amennyire szoktam.

Kinyitottam az ablakot. A város sárgás fényei elmossák az eget. Egy repülő húzott el felettem, a vasmadár testén megcsillan a hold. Azon kaptam magam, hogy elmerengek, vajon akkor is ilyen magabiztosan mosolyog-e, amikor repül.

A hajam még nedves volt a zuhanytól, a párna hideg, az agyam viszont nem állt le.

Megpróbáltam kizárni a gondolatot, hogy valaki átlátott a páncélon pár perc után.

Megnyitottam az Instagramot, végigpörgettem pár tökéletes életet, aztán rátaláltam Vivien üzenetére.

Ő az, aki mindig visszaránt a földre, mielőtt magasra emelkednék. Belegondoltam, hogy valójában ugyanolyan makacs, akaratos emberekkel szeretem körülvenni magam, amilyen én is vagyok.

Másnap reggel, munkába menet újra feléledt a mobilom.

Nincs kérdőjel. Nem kér. Kijelent.

Nem jött válasz. Csak órákkal később.

Felcsillant a szemem. Délután válaszolok.

Nem érkezett válasz.

Reméltem, lekopik.