A toxikus kapcsolatok egyik legtrükkösebb része, hogy nem folyamatosan rosszak, sőt néha nagyon is jók, épp ez a veszélyük. A feszültség-veszekedés-kibékülés kör egy olyan ritmust ad, ami a testben intenzitásként rögzül. Az intenzitást pedig sokan összekeverik a mélységgel. Amikor pedig nem, az agy történésekre vágyik, amik pedig sokszor az intenzitásban vannak.

A popkult ezt imádja, mert látványos. Az olyan történetek, mint az After, gyakorlatilag erre a körre épülnek: konfliktus, nagy törés, nagy gesztus, visszarántás, és kezdődik elölről. Ugyanez a hullámvasút-érzés sok nézőnél romantikaként csapódik le, mert a sztori folyamatosan magas fordulatszámon tart.

Egy egészséges kapcsolatban is van konfliktus, de nem maga a kapcsolat a konfliktus. A legtöbb film/sorozat/könyv viszont kapcsolati drámát akar, mert az pörög, kommentelhető, idézhető. Általában garantálja a sikert.

Alkonyat (Twilight) A történet romantikus száljában rengeteg olyan elem van, ami a valóságban minimum furcsa lenne (megszállottság, erős kontroll, „nélküled nem élhetek"), de a hangulat, a zene, a képi világ mind azt üzeni: ez romantikus, mert sorsszerű és veszélyes.

Kegyetlen játékok (Cruel Intentions) Manipuláció, játszma, hatalmi húzások, és mégis, sok néző emlékezetében ikonikus románcként marad meg, mert a film olyan elegánsan és stílusosan tálalja a rombolást, hogy a szem könnyen elhiszi, hogy ez kémia.

Részben érthető, hiszen másképp csődbe menne a szórakoztatóipar. A stabil kapcsolatokat szinte lehetetlen úgy elmesélni, hogy közben történjen is valami, egy toxikusnál viszont a sztori magát írja.

Gabriel elragadtatása trilógia A történetben van toxikusság, nem kevés, de remek a pszichológiai fejlődés. A rendező valami valósat akart, olyat, amire elvileg várnak a nézők is. Részletes bemutatást, a toxikusság oldódása után is. Nem mondhatjuk, hogy a filmsorozat teljes kudarc lett, de ha egy kicsit mélyebben belenézünk a visszajelzésekbe, az emberek nagy része unatkozott. Miért? Mert a történet lassan, részletesen mutatta meg a fejlődést, ahogy esetleg a valóságban is történne, de itt már nem voltak olyan vágások, amik teljesen lekötnék az agyat.

A romantizálás egyik legveszélyesebb csomagolása az, amikor a sztori azt suttogja: „Ő ilyen, mert sérült… de te leszel az, akinek megváltozik."

Ezért működik a sebzett, kontrolláló, zárkózott karakter toposza. A néző/olvasó kap egy küldetést, amit a szereplőkkel együtt élhet át: ha elég jó vagy, megnyílik. Ezzel együtt kap egy identitást is: különleges vagyok, mert engem választott és én mentettem meg.

A szürke ötven árnyalata (Fifty Shades of Grey): A modern romantikus franchise-ok közül pont ezért megosztó. Sokaknak ez egy fantasy, másoknak viszont ijesztően normalizál olyan helyzeteket, ahol hatalom, kontroll és határátlépés csúszik át romantikába. Az megint más kérdés, hogy milyen standardokat állított fel a társadalomban. Nem az erotika a kérdés, hanem az, hogy kié a kontroll, mennyire szabad a döntés, és mi történik, ha a másik nemet mond.

A közösségi média rátesz egy lapáttal. A rövid videók világa a szélsőséget jutalmazza. A normális, következetes, tiszta kommunikáció nem virális, az embereknek pedig elérés kell, mintha az életük múlna rajta. Egy „eltűnt, visszajött, most megint írt", „bánt, de jólesik" viszont igen.

Sem az algoritmus, sem a szórakoztatóipar pontjai nem a boldogságra vannak optimalizálva, hanem a figyelemre. Attól, hogy nagy az elérése, nem jelenti, hogy igaz is, de könnyű normalizálni egy hatalmas közönséggel rendelkező művet.

Sok embernél a toxikus kapcsolatok nem azért tűnnek romantikusnak, mert tudatosan ezt akarják, hanem mert ismerősek. Ha valaki olyan közegben nőtt fel, ahol a szeretet feltételes volt, a figyelem kiszámíthatatlan, a biztonság pedig nem alapértelmezett, akkor a káosz otthonosnak érződhet. Komfortzónában tart.

Ezért, amíg nem segítesz magadon, nehéz lesz komolyan kezelni a vásznakon megjelenő műveket, amik lehetetlen standardokat állítanak eléd, és közben valószínűleg még jobban sérülsz.

A könyvben és a filmben van egy titkos biztonsági öv: a sztori írója. Ő dönti el, hogy a karakter fejlődik, bocsánatot kér, megváltozik, és a végén van katarzis. A valóságban nincs garantált ív. Ha valaki újra és újra ugyanazt csinálja, akkor az nem drámai karakterfejlődés, hanem minta, amin te nem fogsz tudni változtatni az ő akarata nélkül. A való életben a megmentő szerep lényegesen eltér.

A popkultban a toxikus kapcsolatok többnyire azért szexik, mert kontrollált környezetben fogyasztjuk őket. Csakhogy ami a képernyőn izgalom, az a valóságban sokszor szorongássá és sérüléssé alakul, mert a környezet kontrollálatlan.

Ha a cikkből csak egy részt viszel magaddal, legyen ez: vannak dolgok, amik a való életben nem romantikusak, csak veszélyesek. Tudni kell kezelni a helyzeteket még mielőtt idealizálni kezdünk. Vannak olyan dinamikák, amik intenzívek, de nem rombolóak. A kettő között fontos különbséget tenni.

Az elején azt mondtam, hogy mindenki döntse el magának, hogy jó vagy rossz a toxikusnak nevezett dinamika. Ezt most is tartom, de csak akkor, ha tudsz különbséget tenni a valóság és a keretbe zárt történetek között.

A szerelem lehet intenzív, de nem kell hozzá félelem, felsőbbrendűség, vagy az egyik fél elvesződése útközben.