A körbejárást az elsőtiszt végzi. Minden rendben van szokás szerint, csak néhány döglött bogár a géptesten.
Félig kinyitom a szemem, a kezem automatikusan keresni kezdte a telefonomat az ágy gyűrött mélyében. Amikor végre megtalálom, a kijelző fénye belevág a retinámba. 6:15. Szombaton.
Forgolódom, párnát gyűrök, alkudozom magammal, hogy visszaalszom, mert a szabadnapomon az alvás alapjog. Húsz perc múlva már YouTube videókat néztem abban a reményben, hogy valami agyhalott gyerekbutításra szánt vlog majd elaltat. Az ötödiknek sikerül.
Amikor másodjára kinyitom a szemem, dél van. Gratulálok, Bernadett! Hajnalban felkeltél, most meg elaludtad a fél napot. Taps.
Kimászom az ágyból. A hajam a mindennapi szokáshoz híven minden irányba állt, a hangulatom is pont ilyen.
Elindítom a kávéfőzőt. A reggeli rutin szent: két deci fekete, pár csepp zabbarista, három cigi, és a legfontosabb hozzávaló: egy csipet undor a világtól.
Elcsoszogom a hűtőig, kinyitom a mélyhűtőt, és bámulom, mintha ott lenne az élet értelme. Spoiler: nincs. Egy fél zacskó borsó, egy jégkocka-tartó és egy kétes múltú citrom. Szuper. Nincs kaja. Csak én, a hűtő és a társadalom, amibe bele kell gyalogolnom, ha enni akarok.
Eszembe jut, hogy ha már kimászom a meleg, csendes, üres lakásomból, elmehetnék edzeni.
Vékony nem, de legalább magas vagyok, és a háj eloszlik rajtam, mint a rossz döntések egy életen. A tokám például elég nagyvonalú figyelmet kapott a teremtésemkor, de a többi hozzávetőlegesen arányban van. Mozgok, mert különben szétesek.
Zuhany, edzőcucc, táska. Motiváció - erősen kérdőjeles -, de megvan minden.
Beléptem a terembe. Meglepő módon nincs ott öt gimis osztály, levegő is van. Bemegyek az öltözőbe, magamra cibálom az edzőruhát, elzárom a táskát, beállítom a playlistet, és kimegyek edzeni.
A szünetekben körbenéztem, és kiszúrok egy fura párost: egy magas, teltebb lányt és egy vékony, alacsony srácot. Látszik rajtuk, hogy most járnak itt először. Ha elkezdik random nyomkodni a gépeket, valaki meghal.
Természetesen pont mellém ülnek le. A lábpréshez.
A lány próbálja beállítani a gépet, de túl alacsonyan van, a srác meg felette állva, kézzel próbál segíteni. Zseniális duó. Amikor látom, hogy forrósodik az olaj két palacsintához, felugrok. A súly alólam lövésszerűen csattan vissza, de attól legalább nem sérül meg senki.
Nem én vagyok az egyetlen, aki odaszalad.
Egy férfi is ott terem. Egy férfi, aki nem kéri, hogy nézd, te mégis odanézel. Magas, de nem az a tipikus szépfiú. Inkább az, akire a tested az agyadnál előbb reagál. A haja fekete, rendetlen, kézzel hátrasimított. A halántéka ősz, az a fajta őszülés, ami nem öregít, veszélyesen szexivé tesz. A tekintete nem kérdez, csak felmér.
Érzem, hogy a gyomrom egy pillanatra megfeszül, a lábam pedig készenlétbe kapcsol. Futásra készül. Vagy támadásra.
Először félrehúzódva nézem, ahogy Szupermen parancsokat ad a srácnak. Amikor látom, mit akarnak csinálni, nevetni kezdek magamban, majd átveszem a srác helyét, mielőtt valakit agyonnyomna a gép. Elmagyarázom a lánynak, mit kell csinálnia, mielőtt a prés palacsintát süt belőle. Működik.
Épp fordulnék vissza edzeni, amikor valaki megérinti a vállam. Megfordulok. A hősünk az. A fekete hajú, kicsit ősz, kicsit túl magabiztos férfi. Mozog a szája, de semmit nem hallok a zenétől.
Kiveszem a fülhallgatót. Elmosolyodik.
- Szép mentés volt - próbálkozik újra a beszéddel. - Honnan a reflexek? Mivel foglalkozol?
A hangja mély, kissé rekedt.
- Rajzolok.
- Tehát ösztönös. Irigyellek. Nekem ezt tanulni kellett.
- És te mivel foglalkozol? - kérdezem udvariasan, csak hogy meglegyen a társalgás látszata.
- Pilóta vagyok.
Bingó. Még egy, aki felülről néz le az emberekre - ebben az esetben nem csak képletesen. Persze, hogy pilóta.
- Szép - mondom derűsen.
Eszembe jut a gyerekkorom. A repülés világa közel állt hozzám, részben helikopterek körül nőttem fel. Apám tankerkocsin dolgozott, majd helikopterszerelő volt.
- Nem panaszkodhatsz - teszem hozzá.
- Te sem. Rajzolásból élni nem unalmas dolog.
- Kreatív szakember vagyok. Reklámos, marketinges, PR-os. Néha az agyam robban, néha meg én.
- Szóval te adod el a világnak az illúziókat?
- Te meg elrepülsz előlük.
Az arca lassan felhúzódik. A szeme fekete. Nem barna. Fekete. Mint a kávé, amikor elfelejted megszűrni.
- Szeretsz repülni? - kérdezi.
- A repülés világát szeretem.
- Miért?
- Nevetni fogsz. A protokoll miatt. Imádom a protokollt. Valami bizarr fétis.
- Szereted a protokollt? Ez új.
- Az életem egy káosz. Jó nézni, ha máshol működnek a szabályok.
Még beszélgetünk kicsit, aztán megcsörren a telefonja. Rápillant, kinyomja.
- Folytathatnánk - mondja. - Megadod az elérhetőségedet?
- Ha az univerzum is úgy akarja, még összefutunk. Anyám mindig óvott az idegenektől.
Vigyorogva megfordulok, visszamegyek edzeni.
- Akkor a mihamarabbi viszontlátásra, idegen! - kiált utánam.
- Viszlát! - vágom oda automatikusan.
Egy kicsit átkozódtam magamban, amiért hozzám szóltak ezen a csodálatos napon. Aztán az agyam újratervez.
Mi a fenét gondoltál, Bernadett? Hogy te vagy az ellenállhatatlan femme fatale?
Mérgesen befejezem az edzést, lezuhanyozom, és elindulok haza. Illetve nem. Vásárolni. Aztán főzni. Szombat este. Egyedül.
Bernadett, a szociális vénasszony.
