Érzelmi interferencia. Kapcsolat megszakadt a toronnyal.
Érzem ahogy belemar a lelkembe. Éget. Felemészt.
Bemászott a tudatalattimba, és nem tudom uralni a gondolataimat.
Szeretem, vagy csak sajnálom? Meghatott a története, vagy elkápráztat az ereje?
Nem tudom eldönteni, és ez ijesztő. Ijesztő és fájdalmas, mintha valaki egy gyufát húzna végig a mellkasomon.
A tudat, hogy rólunk beszél. Hogy ez egy üzenet volt, és tudta, hogy érteni fogom. Megőrjít.
Remegő kézzel gépelni kezdek.
Kitörlöm. Azonnal.
Letettem a telefont, leoltom a lámpát. Forgolódom. Az ágynemű csomóban az ágy közepén, én reszketek. Ránéztem az órára: hajnali 2:14. Nagyszerű. Ez az elviselhetetlen megfázás kikészít. Lenyelek pár tablettát, iszom rá egy bögre teát, majd visszadőlök az ágyba.
Rúgdosom a paplant, míg végre kisimul annyira, hogy be tudjak takarózni. Izzadok. - Ne húzd le magadról a paplant, legalább most bírd ki! - parancsolom magamra.
A gyógyszer lassan hatni kezd. Az illatok és a fények elmosódnak.
Aztán bevillan az arca. Az a mosoly, amit csak ő tud. Vajon hol lehet most, és mire gondol? A szemem lecsukódik, de a gondolatok maradnak. Mintha ott lennék a két ég között, ahol már nem a földön járok, de repülni még nem tudok.
Reggel az ébresztő zajára riadok fel. Kipattanok az ágyból, mintha semmi bajom sem lenne. Ez a gondolat azonnal porrá zúzódik. Megszédülök, a falba kapaszkodom, köhögni kezdek. Öt percig csak állok, próbálom összeszedni magam.
Be kell mennem dolgozni. Fontos tárgyalásom van. A projektem, amin hónapok óta dolgozom. Ott kell lennem.
Az még az enyém.
Amikor visszanyerem az egyensúlyomat, kimegyek a konyhába. Elindítom a kávéfőzőt, majd visszacsoszogok a szobába. Leülök az ágy szélére, és felkészülök a reggeli rutinra. Felöltözöm, majd kimegyek a teraszra.
A hideg levegő arcon csap, a friss kávé illata még ott ül körülöttem. Meggyújtom az első szálat, és érzem, ahogy a köhögés csillapodni kezd.
A gondolataim cikáznak. Küldjem el? Írjak újat? Kérjek találkozót? Vagy engedjem el? A könyvet. A vitát. Őt.
Az a két sor kevés. Több van bennem. Több méreg.
Kiürül a bögrém, a cigaretta is végigég. Sapkát húzok, a hosszú barna hajamat kihúzom a baseballsapka lyukán.
Útközben is zakatol a fejem. Miért is állna le?
A munkahelyen egy időre elterelődik a figyelmem. Lefőzök két teát, majd a kollégámmal kimegyünk a teraszra. Pár perc nevetés, aztán vissza a csendbe. És a csendben ott vannak a gondolatok. Miért nem mondja el? Miért nem nyílik meg, hogy adhassak neki egy esélyt?
Lenyugtatom magam. Ezek nehéz dolgok. Ismerem őt, sejtem, mekkora súlya lehet.
Előveszem a telefonom, és néhány percig a kijelzőt bámulom. Próbálok döntést hozni.
Az ajtó kinyílik. Lezárom a képernyőt. A főnököm mosolyogva lép be.
- Jó reggelt! Hogy vagytok?
Köhögéssel válaszolok.
- A végén én is beteg leszek! - mondta a főnök.
- Elmenjek betegszabadságra? - kérdezem félig komolyan.
- Nem, nem, maradj csak. Egy kis megfázástól nem félek.
Csak a billentyűk csapódása és az egérkattintások hallatszanak. A monitor előtt ülök, próbálom írni az új reklámszöveget, de az agyam máshol jár. Előveszem a telefonom, elolvasom, amit írtam. Kitörlöm. Újra gépelek.
Ledobom a telefont az asztalra. Egy óra múlva pittyen.
A vér azonnal az agyamba száll. Az irodai némaságot a telefonom csörrenése szakította félbe. Hív. Vörös fejjel kinyomom. Megint hív, ismét kinyomom. Tíz perc múlva újra csörög. A többiek már nevettek rajtam, én viszont határozott mozdulattal húztam a piros ikon felé a képernyőt.
A vérnyomásom az egekben. Felkapom a kabátom, és kimegyek a teraszra. A levegő hideg és éles. A cigarettám füstje szétfoszlik, miközben újrafogalmazom a szöveget, és folytatom.
Lezárom. Pár perc múlva jön a válasz.
Kibaszott, kontrollmániás fasz. Ennyi. Senki sem nyert.
Másnap smink nélkül, bő farmerben és piros kapucnis felsőben megyek dolgozni. Kicsit jobban vagyok, de tartogatom az erőmet estére.
Délután a kollégámmal együtt indulunk haza. Kiérve az épületből még valamin szórakoztunk, amikor megszólal: - Nézd csak, így kéne kinéznie a te pilótádnak is, hogy ne csak mérgesítsen folyamatosan!
Felemelem a fejem, és a lábaim a földbe gyökereznek. Ott állt egy 187 centis, fekete hajú, szakállas férfi egyenruhában. Tökéletesre vasalt tengerészkék nadrág, magabiztos testtartás, fekete, hideg szemek. A kabátja nyitva, alóla kicsúszik a négy arany csíkkal ellátott zakó ujj. Az ing feszesen simul a testére.
Az én pilótám…
