Minden repülés a földön kezdődik és ott is ér véget. A kérdés csak az, hogy a futóművek újra talajt érnek-e, vagy odafent ragadunk, mielőtt lezuhannánk.
Azt mondják, a repülés szabadság.
Hazugság.
A repülés a kontrollról szól.
A levegőben a kapitány parancsol, a gép engedelmeskedik. Ott nincs helye bizonytalanságnak. Sem gyengeségnek. Sem érzelmeknek.
Csakhogy én nem egy rohadt repülőgép vagyok. A tükör bizonyítja az igazamat. Szanaszét álló haj, kávé által sem eltüntethető karikák, és az az arckifejezés, amitől mindenki azt hiszi, hogy kemény vagyok. Vagy mérges. Általában mindkettő.
Nem reagálok gombnyomásra. Nem kézikönyv vagy protokoll szerint működöm. Ha nem úgy teszek, ahogy elvárják, nem egy checklist mutatja meg a helyes irányt.
A való élet pedig nem a kapitányi szék. Itt nem elég a határozottság, a hidegvér, a reflexek és a tudás.
Az emberek nem robotpilóták. Nem lehet őket beállítani egy fix irányra, és elvárni, hogy mindig ugyanúgy reagáljanak.
A valóságban, ha lenyomod a gombokat - néha semmi sem történik. Néha meg minden felrobban.
Két ember.
Egy pilótafülke.
Két kontrollpanel tele vészjelzésekkel.
Két ég.
A cél a két ég közötti utazómagasság. A stabilitás.
Előtte azonban ott a felszállás, közben a turbulencia, a végén a zuhanás lehetősége.
Mi pedig mindketten a pilótafülkében ültünk, azt képzelve, hogy irányítunk.
Hittük, hogy ha elég erősen tartjuk a sidesticket, a turbulencia elkerülhető lesz. Hittük, hogy a másik majd enged. Vagy legalább egy kicsit visszaveszi a gázt, mielőtt minden szétrepedne.
De ez nem erről szólt.
Az egyikünk mindig a magasságot akarta tartani.
A másik csak le akart szállni végre a francba.
Repülés közben a földön lévőket lekicsinyíti a magasság, a döntéseket és a tetteket viszont felnagyítja.
A magasság pedig az a veszély, amihez újra és újra visszatérsz.
A felemelkedés érzése miatt.
